The Veil

Kijutás

3. session: a kobold sámánnal beszélgetünk még mindig. Ő úgy tanulta ki a varázslást, hogy a hajótörött varázslókat mindig magához hozatta, kitaníttatta magát, szerzett varázstekercseket, még a rúnákat is kitanulta. A morajló hegy gyomrában rúnavarázslatok folynak, azt mondta. El kell mennünk a varázslótoronyba, ott a 3. emeleten lehet használni a varázsgömböt, ehhez kell a mi segítségünk is. Kitaláljuk, hogy el kell terelni a varázsló figyelmét, ehhez el kell rontani a világítótorony fényét, valamint ki akarjuk engedi a pap szellemét a templomból, hogy zavart keltsen a faluban.

View
Felderítés

2. session: elhatározzuk, hogy bemegyünk a faluba reggel, megpróbálunk beszélni a falusiakkal.

Krisz: a kettes táborból visszamentünk a faluba kérdezgetni
2:50 PM
akkor mászkáltak az istállónál, és nagyon el akartak kisérni a varázslóhoz

ebből nem kértünk, inkább követtük a kihalt utat délre (?)
2:51 PM
ott megtaláltuk a másik, kihalt falut, és morrisékat

vízteremtés, gombaleves :)

majd mentünk a hegyekhez jack-el meg albert-el

View
Hajótöröttek

Ahogy magunkhoz tértünk, egy szürkehomokos tengerparton találtuk magunkat. Rajtam kívül ketten voltak még életben a parton: Vagus, egy Ezervíz-környéki erdőkerülő/vándor, és Corwin Saltwater, az ezervízi hajóács fia – ahogy megtudtam tőlük. Három matróz teste feküdt még a homokban, ők nem voltak olyan szerencsések, hogy túléljék a hajótörést. Szerencsére a kardom, a csatabárdom és a pajzsom nem oldozódott le rólam, valamint a derekamra kötött erszény, benne a 40 aranyam és a vizeskulacs is megmaradt. A legfontosabb azonban számomra Dvorvin szent szimbóluma volt, ami szintén sértetlenül lógott a nyakamban levő láncon. Találtam a parton egy hosszú kötelet is, ezt Corwinnak adtam, jól jöhet még. Mivel fogalmunk sem volt, hogy hova vetődtünk, elindultunk felfedezni a terepet. Corwinnal a közeli dombok irányába mentünk, de semmi életre utaló jelet nem találtunk. Vagus közben az erdőben járt, ahogy elmondta, ott látott emberi lábnyomokat, többen voltak, akik a part irányából az erdő belseje felé mintha sebesülteket húztak volna magukkal. Ő is megnézte utánunk a dombokat is, mint jó nyomolvasó, ő észre is vett apró lábnyomokat, ami a mi figyelmünket elkerülte. Úgy döntöttünk, hogy az erdőben talált nyomokat fogjuk követni.

Ahogy mentünk előre az erdőben, furcsa módon nem láttunk semmilyen állatot, de még madárhangokat sem hallottunk. Egyszer csak egy tisztásra érkeztünk, ahol Vagus a nyomokból megállapította, hogy itt megálltak az emberek, és egy másik kisebb embercsoporttal hadakoztak vagy verekedtek, valamiféle összecsapás lehetett, majd a nyomok nagy része továbbment előrefelé, kisebb része pedig arra merőleges irányba folytatta útját. Corwin felmászott egy magas fa tetejére, és körülnézett. Kiderült, hogy egy szigeten vagyunk, valamint az egyik part mentén egy világítótornyot látott, ami körül feltűnően sok hajóroncs állt ki a vízből.

Egy újabb erdőrészen áthaladva egy falu szélére értünk. Házak, kertek, utak – tipikus kis takaros falunak tűnt, ugyanakkor az a néhány ember, akit láttunk, inkább városiasan volt öltözve. Vagusszal maradtunk a fák takarásában, míg Corwin odament három falusihoz, akik egy kordén toltak valamit éppen, és érdeklődött, hogy hol is vagyunk, merre találhatunk szállás, élelmet. Megtudta, hogy a falu neve Borókafalva, a Nordman birodalom része, de egyébként a “parasztok” nem nagyon akartak elárulni semmit, furcsán néztek rá és megkérdezték, hogy ő is a hajótöröttek közül való-e. Mert ha igen, mondták, akkor menjen a főtéren álló vendégházba, ami korábban istállóként funkcionált, oda vitték a többi hajótöröttet is. Fogadó egyébiránt nincs a faluban, ahol meg lehetne szállni. Egyébként meg a varázsló tud válaszolni a kérdéseire, ha vannak. Az egyik falusi csitította a másikat, hogy jobb, ha inkább hallgat. Corwin elbeszélése alapján elég furcsának tűntek ezek az emberek, még a falu neve is (végül is nemigen láttunk errefelé borókabokrokat). S különös az is, hogy a Nordman birodalom egy szárazföldi rész Ezervíztől északra, míg a mi hajónk dél felé indult útnak a tengeren…

Túl nagy bizodalmunk az alapján nem volt bennük, így úgy döntöttünk, nem megyünk most semmiképp a vendégházhoz, pláne nem a varázslóhoz, inkább az erdő szélén haladva körbejárjuk a falut, aztán megvárjuk a sötétedést és este teszünk egy kisebb felfedező körutat benne. A faluból három kivezető utat találtunk, ezek közül kettő régóta elhagyatottnak tűnt, egy volt csak használatban. Az egyik bevezető útnál a falu irányába nézve elmondtam egy mágia-felderítő imádságot, és amit láttam, érzékeltem, szinte sokkolt. Hatalmas vörösség jelent meg mindenütt, hátraestem a hatásától, ez döbbenetesen nagy mágikus jelenlétre utal…

Mikor leszállt az este, különváltunk, én a régi, elhagyott Engrim-templomot és környékét néztem meg közelebbről, a többiek pedig a főtérre lopóztak be, és vették jobban szemügyre az ún. vendégházat meg találtak egy kovácsműhelyt is. A három helyiségben az volt a közös, hogy mindegyiknek az ajtaja egy viszonylag új lakattal volt leláncolva. A templom és környéke elhanyagoltnak tűnt, az út előtte földes, poros, a körülötte levő házak sötétnek, üresnek tűntek, ablakuk fekete függönnyel volt eltakarva. Visszamentem az ún. 2-es táborba, a megbeszélt találkozóhelyünkre, a többit csak a társaimtól tudtam meg, hogy a főtéren egy szökőkút állt, aminek mintázata és vízköpői leginkább Nimué tengeristen szimbólumait juttatták eszükbe. Az istállóba benéztek, de sötét volt bent, nem láttak semmit.

Elindultunk együtt a templomhoz, a kötelet felhajítottuk a tető egy kiálló szegletére, majd Vagus felmászott és megpróbált a cserepekből annyit leszedni, hogy belásson a templomba. Mi is felmásztunk Corwinnal, majd rámkötötték hevederként a kötelet és leeresztettek a templom sötét belsejébe. Lent egy fehérruhás árnyalakot láttam mozgolódni, majd a szent szimbólumom derengése félreérthetetlenné tette számomra, hogy egy vagy több élőhalott van odabent. Mivel ezekről eddig csak tanulmányaimból hallottam, de még sosem találkoztam eggyel sem, megrémültem elsőre és kértem társaimat, húzzanak vissza. Aztán erőt vettem magamon, felidéztem az élőhalott-űző imádságaimat és Dvorvin segedelmét kérve újra aláereszkedtem a mélybe. Leérve már gyűlni is éreztem körülöttem a természetellenes hideget. Corwin jött utánam egy olajlámpással (amit az egyik házról emeltünk le), aminek a fényében megláttuk, hogy a fehérköpenyes alak egy Engrim-pap, vagyis valaha az volt… Szemüregébe rémület költözött, mikor elkezdtem mondani rá az imádságaimat, riadtan hőkölt hátra egészen a templom faláig, miközben mindenféle értelmetlenséget motyogott. “Gyerekek… varázsló… átvágott minket…” – ilyesmiket véltünk kihallani hörgéséből.
Corwin és Vagus közben rátámadt az élőhalott papra. Corwin elsőre egy kést dobott feléje, de az elrepült a messzeségbe. Ezután ő is meg Vagus is karddal támadtak rá, de úgy tűnt, nem találták el. Corwin még kétszer rásújtott, és második alkalommal úgy eltalálta, hogy a kardja áthatolt a pap fején, ugyanakkor mégsem okozott neki sebet, olyan volt, mintha az egész teste ködből lenne.
Vagus közben leemelte az oltár mögötti kupacról a leplet, könyveket, iratokat talált alatta, egy papi szimbólum láncával összekötözve. Ezeket magához vette, mire a valaha volt pap úgy tűnt, legszívesebben rávetné magát, de nem merte, míg én sakkban tartottam imáimmal. Nem nagyon volt kedvünk további ott-tartózkodáshoz, visszamásztunk a kötélen és visszamentünk a táborunkba.

Corwin szerzett egy újabb olajlámpást, aminek a fényénél én böngészni kezdtem a templomból kihozott iratokat, a másikkal pedig Vagus ment el élelmet gyűjteni az erdőbe. A könyv valamiféle könyvelés volt, 200 évvel korábban datálódtak az első leírások, leginkább a templom különböző kiadásai voltak feltüntetve. Az iratok pedig különféle szerződések voltak, a dátumok alapján előrehaladva egyre inkább csak egy bizonyos Olmund nevű ember volt a szerződő fél és mindenféle varázslatos rituáléhoz szükséges anyagok szerepeltek a papírokon – már amennyire mágikus ismereteim alapján erre következtetni tudtam. A könyvben naplószerű bejegyzések is szerepeltek, amelyben Haggis atya leírta, hogy a gyerekek elkezdtek súlyosan megbetegedni, belázasodni a faluban, és egyre többen meg is haltak, betegségük gyógyíthatatlannak tűnt. A betegeket a főtéren álló régi istállóban helyezték el. Később arról írt, hogy majd Olmund, a varázsló segít rajtuk.

Miután ettünk némi bogyót és gyümölcsöt, visszalopakodtunk a főtérre együtt, megpróbáltunk bejutni az istállóba. Az egyik rácsos ablakot a kötél segítségével kirántottuk, bemásztunk és körülnéztünk. Gyerek- és felnőttméretű ágyak voltak lerakva egymás mellett sorban mindkét oldalon, valamint szekrények, amikben gyógyfüvek és üvegcsék voltak. Az ágyak frissen voltak vetve, szépen elrendezve, de senki nem feküdt bennük, a hely üres volt. Az egyik szekrény belső oldalán egy papíron nevek voltak hosszan sorolva, mellettük különböző jelek: kereszt, háromszög és szív. Az elején főleg keresztek voltak, később már háromszögek is, aztán egyre több szív. Magunkhoz vettünk két abrakoszsákot meg 3 lópokrócot takarónak, valamint a szekrényekből némi gyógyfüvet és erősítő italokat. Még mindig nem igazán értettük, mi történik itt, úgyhogy jobb híján visszamentünk a táborhelyre, Corwin kifaragott egy nagy tálat, amibe Dvorvin segedelmével vizet teremtettem, megmosakodtunk, majd lepihentünk, hosszú volt ez a nap.

View
A háttértörténet

A történet egy Ezervíz nevű kikötővárosból indul, ahonnan még talán a történet kezdetén is folyamatosan indulnak a hajók délre.

Ti is fölszálltatok e hajók egyikére, akár szerettetek volna útra kelni, akár nem… A baljós előjelek ugyanis, melyeket az igazán babonás népeken kívül csak a rúnamágusok vettek komolyan, az elmúlt hetekben testet kezdtek ölteni, míg végül — egy talán soha véget nem érő éjjelen — eget-földet rengető mennydörgés és hamueső közepett elérkezett a végítélet — vagy valami ahhoz nagyon hasonló. Ezervízben lángra kapott még a kikötő is, ahogy hajótok, a Veszett Sirály karavella kifutott, fedélzetén kétségbeesett családokkal, magányosan szorongó emberekkel, rosszarcú kikötői söpredékkel és sötét kámzsák rejtekébe burkolózó idegenekkel. Hogy mi lett a városban maradottakkal, a később indulókkal, a halogatókkal, azt talán sose fogjátok megtudni, de az utolsó pillantásotok, mielőtt az éktelen vihar és fekete pernye keveréke elhomályosította volna látásokat, egy hatalmas, alaktalan árnyat látott vetülni a káoszba fulladt, lángoló kikötő fölé.
..
A Veszett Sirály nevéhez méltó sebességgel szelte a háborgó tengert, pontos úti célját veletek, egyszerű utazókkal nem közölték, csak annyit mondtak, délre kell menekülni, a Vad Földekre. A Vad Földekre, melyekre civilizált emberek még soha nem jutottak el, vagy ha el is jutottak, onnan élve vissza nem tértek, csak szellemük árnya kísértett a víz felett, ködös éjszakákon. De még ez a bizonytalan, fenyegető cél is lehetőséget kínált a túlélésre: a hajót fegyverekkel, ellátmánnyal és nem utolsó sorban ivóvízzel jól felszerelték, az utasokat pedig a legszükségesebb személyes tulajdonokat leszámítva megfosztották mindezektől.

Teltek-múltak a napok, s az út során, bármennyire is viszontagságosak voltak a körülmények, megismerkedtetek a hajó különös száműzötteivel, és ahogy teltek-múltak a napok, magatok mögött hagyva az összeomló Öreg Földet, kezdtetek beletörődni sorsotokba, hogy egy új világ felfedezői lesztek, sosem látott népekkel, ősi, nyers mágiával, legendák szülte rémségekkel kell majd megküzdenetek a mindennapi létezésért. Ám bolyongásotok második hetében olyan haragos vihar kerekedett, melynek ereje az ezervizihez fogható, még ha a zúgó fellegek nem is hánytak hamut.

A tengerészek hol Nimuéhez, a vizek istennőjéhez, hol a Vadóchoz, a természet szeszélyéhez imádkoztak, de az emberek istenének, Engrimnek vagy az elfek főistenének, Kinthas-nak a nevét is vitték a dühös szelek, ám olybá tűnt, mindhiába. Három napon át dúlt a vihar, három napig bírta lélekkel a konok karavella, mígnem egyszer csak fülsüketítő csattanással a fővitorlájába csapott villám, megsemmisítve az éledező reményt és terveket… no meg a legénység java részét. A Veszett Sirály így hát már nem délre, kalandos vizekre, hanem hullámsírba tartott, utasai pedig az örök sötétségbe.



Szürke homokos tengerparton tértek magatokhoz, hármótok mellett valószínűleg mások is életben maradhattak, és hozzátok hasonlóan a ki tudja honnan előbukkant szigetre?… szárazföldre?… vetődhettek. Bár az ég felhős, barátságos felhőkkel teli, a tenger is nyugodt, itt-ott visz a víz fadarabokat, átázott csomagokat… testeket.

View

I'm sorry, but we no longer support this web browser. Please upgrade your browser or install Chrome or Firefox to enjoy the full functionality of this site.